Zoltán, a Szelid
Különleges önéletrajz

Zoltán, a Szelid vagy Zoltán, a szelíd – mindkét hősi időket idéző főcímet jogosan adhattam volna e különleges önéletrajzomnak: az elsőt a nevem miatt, míg a második hűen jellemzi természetemet, fejezi ki életfelfogásomat.
Valóban különleges ez az önéletrajz, két okból is. Egyrészt (a modern technológiának köszönhetően) életem előrehaladásával lépést tartva folyamatosan frissíteni tudom. Másrészt  formájában szabadabb  és irodalmiasabb, tartalmában pedig sokkal mélyebb, őszintébb és személyesebb, mint ahogy az erre a műfajra általában jellemző.
Ha Ön alapvetően üzleti céllal olvassa honlapomat, megértem – ez esetben javaslom, hogy lépjen tovább e fejezet következő Képzettségeim, tapasztalataim című lapjára.
Azonban ha Ön arra is kíváncsik hogy milyen ember vagyok, kérem, hogy olvassa ezeket a sorokat nyitott szívvel, és olyan szeretettel, mint ahogy én megírtam! 

A rút kiskacsa

Fiatal szülők első gyermekeként születtem egy pesterzsébeti munkáscsaládba, 1973. tavaszán. Sok szeretetet kaptam, szüleim igyekeztek a legjobbat adni nekem és öcsémnek, én azonban sajnos nagyon elmaradtam a teljesen jogos elvárásoktól.
Gyöngécske, beteges testemmel, feltűnő szépség­­­hibá­im­mal és félénk, mimóza természetemmel nem voltam éppen a fiú­gyermek eszmény­­képe. Az általános iskolát kegyelem kettesekkel szenved­­tem végig (mint meg­tud­tam, annyira szánal­mas voltam, hogy sajnáltak megbuk­tatni). Gerincferdülés miatt testnevelésből felmentve, gyógytornára kellett (volna) járnom, és allergiák sokaságával is küzdöttem.
Ezekből adódóan nem voltam túl népszerű, de céltáblája lettem a kör­nye­ze­temben élő gyere­keknek: kiközösí­tettek, gúnyoltak, vertek, vagy éppen csak szánakoztak rajtam.
Gyászos bizonyítványom ellenére fölvettek egy műszaki szak­kö­zép­­iskolába – a pesterzsébeti „Bagiba” –, ahol azonban már nem volt kegyelem-kettes: mindjárt az első évben úgy megbuk­tattak, hogy pótvizsga nélkül ismételhettem az évfolyamot.
Mindezt én nagyon rosszul éltem meg, talán tragikusabban is, mint kellett volna. Életképtelen selejtnek éreztem magam, és biztos voltam benne, hogy nem fogom megérni a felnőtt kort.

Isten és én

Ameddig vissza tudok emlékezni, ateista neveltetésem (és minden „jobb belátásra térítési kísérlet”) ellenére, mindig hittem Istenben – a magam módján. Elképzeltem, ahogy egy jóságos, ősz apókaként letekint rám a magasságból, és bizonyára nagyon sajnál engem. Elképzeltem azt is, hogy milyen jó lesz nála a Mennyben, ha majd végre magához szólít.

Tizenhét évesen azonban egyik osztálytársam, némi gyöngéd erőszakkal, elhívott a Deák téri Evangélikus Gyülekezet ifjúsági óráira. Igen kellemesnek és hasznosnak találtam ezeket a hetenkénti találkozókat. Az idős lelkész bácsi nagyon kedves volt, a fiatalok pedig igazán barátságosak. Még a butácska, netán provo­katív kérdéseimre, hozzászólásaimra is mindig türelmesen és értel­mesen válaszoltak.
A legfontosabb, amit ezeken az alkalmakon megértettem, az az volt, hogy Isten nem passzív szemlélőként nézi végig az életünket, és nem csak akkor foglalkozik velünk komolyabban, ha már meghaltunk. Itt, a földi életünkben is segít, vezet, támo­gat minket, ha kérjük és elfogadjuk.
Én kértem és elfogadtam: egy imádság alkalmával arra kértem Istent, hogy mutassa meg magát az életemben. Ő meghallgatta a kérésemet, és kezébe vette a sorsomat. Gyors és látványos változások egész sora kezdődött el az életemben.
A nyári szünidőben, életemben először végigolvastam egy könyvet. A következő tanévtől az osztály legjobb tanulói közé lép­tem elő. Betegségeim és allergiáim elmúltak, gerincem kiegye­ne­sedett, és hama­rosan a normál testnevelésórák követel­ménye­inek is jól meg tudtam felelni, sőt, egyéni testedzés­be is kezdtem. Hamarosan erős, izmos, egészséges fiatalember vált belőlem.
Végül jó ered­ménnyel, három tantárgy­ból dicsérettel sikerült leérettségiznem.
Kaptam egy vágyat is a szívembe: tanár szerettem volna lenni, vagy olyan egyen­ruhás, aki segít az embereken. Akkor azonban még azt hittem, hogy sajnos mindez együtt nem lehetséges.

Álljon meg, katona!

Sorkatonai szolgálatomat a pécsi tüzérdandárnál töltöttem le. Nagy izgalommal vártam a katonaságot, és nagy csalódás volt. Sok rossz belefért ebbe az egy évbe, Isten azonban ezt is a javamra fordította: az ott szerzett tapasztalatokat, lelki edzett­séget és szolgálati ismereteket nagyon jól tudom hasznosí­tani azóta is, másrészt pedig honvédségi „élményeim” alapján írtam meg első kiadott könyvemet, Álljon meg, katona! címmel, majd annak alapjain az Ébredjen, katona! című kalandregényemet

Hivatásom: tűzoltó

Felnőtt életpályám első komoly döntéseként, húszéves korom­ban jelent­keztem hivatásos tűzoltónak – hiszen a tűzoltó az az egyen­ruhás, aki a leginkább segít az embereknek.
A szigorú felvételi eljárás és a nehéz kiképzés után, vonulós tűzoltóként filmbe illő akciókban is részt vehettem: riasz­táskor egy perc alatt elindulni, majd szirénázó tűzoltó­ autó­val szágul­dani a városon át, harc a lángokkal, mentési munkák súlyos baleseteknél – ezeket igazán hősiesnek találtam.

A következő évben parancsnokom fölajánlott egy magasabb beosztást tűzmegelőzési szakterületen, amelyet el is fogadtam. Most végre nem az események után száguldok, hanem megelőz­hetem a bajt – gondoltam.
A hat év alatt, ameddig a tűzmegelőzési szakterületen szol­gál­tam, igazán érdekes emberekkel, helyszínekkel és esemé­nyekkel találkoztam. Tűzvédelmi ellenőrzéseket, bejárásokat tartottam, illetve tűzeseteket vizsgáltam ki pl. kórházakban, múze­u­mokban, ipari területeken, lakóépületekben, nemzetközi hírű szállodák­ban, de még minisz­tériumokban is.

Dr. Szelid Zoltán tűzoltótiszt, tanár úr

Tűzmegelőzési beosztásomra való tekintettel tűzoltó tiszti rend­fokozat­ba léptettek elő. Ennek természetesen nagyon örül­tem, a tovább­tanulás azonban innentől nem lehetőség volt, hanem szolgálati viszo­nyom megtartásának feltételévé vált.

Az Államigazgatási Főiskolán szereztem meg első diplo­mámat, jó eredménnyel. Ezután elvégeztem a tűzoltó tiszti iskolát a Katasztrófavédelmi Oktatási Központban, és közben jogi tanul­má­nyokba is kezdtem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ahol végül cum laude, vagyis jó minősítésű, jog- és állam­tudományi doktori címet szereztem.

A tiszti iskolán letett sikeres vizsgák után lehetőségem nyílt átállni a másik oldalra: a katedrára. Így embereket segítő egyen­ruhás lettem, és tanár is egy személy­ben. Az évek során több ezer embernek adhattam át tudásomat, közben pedig tűzoltó főtisztté és vezető tanárrá léptem elő.

Azóta Isten új utakra hívott: hivatásos tűzoltói életpályám véget ért, és egy új élet kezdődött – mint kreatív jogász, író, mentor, mediátor.

Veszélyes szellemi útvesztőkben

Térjünk vissza egy kicsit , pontosabban csaknem egy emberöltőnyit az időben: szeretném bemutatni életem­nek egy másik vonalát. A katonaság után az evangélikus ifjúságba nem tudtam már visszailleszkedni (kiöregedtem). Lelkem vágyott azonban az Istennel, megmentő jótevőmmel való közösségre. Ha pedig az ember istent keres magának, de rosszul vagy rossz helyen, hamarosan jelentkezik az, aki istennek adja ki magát: az ördög. Nem acsarkodik vagy fenyegetőzik, hanem szép, de hamis ígéretekkel csalogat magához.
Veszélyes szellemi útvesztőkbe tévedtem: az ezotéria világába, és különböző okkult önfejlesz­tési, természet­gyógyászati irány­zatok tanaiban merültem el. Érde­kesek voltak, a kivételesség érzetét nyújtották, hihetetlen dolgokat láttam, tapasztaltam, sőt, tettem is. Mindennek azonban nagy ára volt, amelyről sajnos az „apró betűs rész” sem szólt.
Sötét, fájdalmas bánat telepedett a lelkem mélyére, és megma­gyaráz­hatatlan szorongás, hideg féle­lem kezdett el gyötörni.
Ördögi körbe kerültem: egyre inkább belemélyedtem a „tudomá­nyokba”, hogy segíthessek magamon, de ezzel együtt merültem egyre mélyebben a félelem és a fájdalom mocsarába is. Újabb elmélyülés a tudományba – újabb merülés a mocsárba, és így tovább.  Miközben az életem látható része rendben volt, én egyre rosszab­­bul éreztem magam. Amikor egy ismerősöm jósolt nekem, a halál lapja jött ki, és azt mondta, ennél a pontnál nem is lát tovább a jövőmbe. „Meg fogok halni!” – gondoltam, de Isten másként gondolta: a halál helyett új, örök életet adott!

Vissza az atyai házba

Harmincadik születésnapom előtt, munkába menet egy, a hideg hajnal ellenére is jó­kedvű emberekből álló csoportba ütköz­tem, akik egy különleges szóró­anyagokat osztottak. Az igényes kis csomagban lévő, Válaszok című írás nagyon meg­érintett: a keresztény­ségről szólt, de egészen másként, sokkal élőbben és logikusabban, mint ahogy én erről a témáról valaha is hallottam. A lap hátoldalán rajta volt a csomagot adó közösség neve és az istentisztelet időpontja is: „Teljes Evangéliumi Keresztény Közösség Mahanaim Gyülekezete. Istentisztelet: szombaton 17 órától, cím: Budapest, VII. Damjanich u. 2.”. Úgy döntöttem, ezt meg kell néznem.
Az istentisztelet érdekes volt: modern dalok, hosszú, de élve­zetes és tartalmas prédikáció, majd az érintettek által elmondott, személyes történetek Isten gondoskodásáról. Az alkalom után dr. Kováts György lelki pásztor elhívott egy kiscsoportos biblia-tanulmányozásra. Itt kezdődött keresztény tanítványi életem, mely­nek során megérthettem és megélhettem életem legnagyobb csodáját.

Jézus Krisztus Szelid Zolija

Amikor végre megértettem, hogy Jézus Krisztus mit tett értem, nagyon meghatódtam, és szinte azonnal el is fogadtam az Ő kegyelmét. Én lettem Jézus Krisztus Szelid Zolija.
Idővel a lelkem mélyén lakozó sötétség helyét világosság, a félelem és a bánat helyét ma is tartó és öröm és békesség vette át.
Az élő hitű keresztény közösségben és az Istennek való szolgá­latom során csodák egész sorának lehetek személyesen a tanúja, sőt, részese is: súlyos betegek gyógyulása, széthullott családok helyreállása, kábítószeresek szabadulása, erőszakos bűnözők jó útra térése jelzi Isten hatalmát, kegyelmét és szeretetét.

K: Nem lehetséges, hogy az Istennek tulajdonított pozitív változások tulajdonképpen pszichológiai okokra vezethetők vissza?
V:  De igen, sőt, biztos vagyok benne. Isten gyakran a pszichénk rendbetételével kezdi életünk megjavítását, és csodálatos, gyors, látványos eredményeket ér el vele.

Hitvesem és harcostársam

A gyülekezetben Isten megajándékozott drága hitvesemmel és harcos­társammal is. Több mint tíz éve élünk boldog házas­ság­ban, és egymást segítve szolgáljuk az Urat. Éveken át tanítottuk együtt a gyermekeket Isten szeretetéről és üzenetéről gyülekezetünkben, iskolákban, gyermekotthonokban, nyáron pedig hittan-­táborok­ban. Azóta Isten újabb utakra, szolgálatokra hívott el minket.

A gyermekek javára végzett szolgálatunk csúcsaként, egyben életünk leg­nagyobb vállal­kozásaként nevelőszülők lettünk: eddig összesen tíz – volt, amikor egyszerre öt – kis­gyer­­­me­­knek adhattunk otthont, szeretetet és biztonságot a mi kis családunkban, és Isten nagy családjában.
Házasságunk mindennapjait: magánéletünket és szolgála­tunkat is átjárja, folyama­tosan védelmezi és erősíti Isten szerető gondos­kodása.

 Minden a javunkra szolgál!

K: Akkor ezzel most azt akarod mondani, hogy minden tökéletes, csupa öröm és boldogság az életedben?
V: A lényeg tekintetében igen: még akkor is, amikor pillanatnyilag nem! Hadd fejtsem ki bővebben!

Az életem – illetve most már életünk – ma sem egy napfényes sétarepülés a problémák felhői fölött. Természetesen vannak nehézségek, bonyodalmak, előfordulnak melléfogások is, sőt, az sem ritkaság, hogy gonosz és goromba támadásokkal találjuk szemben magunkat. DE:

»Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatáro­zása szerint elhívott.« (Pál apostol levele a rómaiakhoz, 8,28.)

Bármi történik is velünk vagy körülöttünk, Isten a javunkra fordítja. Ezt nem látjuk meg mindig azonnal, de tudjuk, és biztosak vagyunk benne, mert Ő megígérte élő igéjében, a Szent Bibliában.

 A Szent Biblia az életemben

Amikor először találkoztam közelebbről keresztényekkel, és láttam, milyen fontosnak tartják a Bibliájukat, rácsodálkoztam: „Ezek az emberek könyvből élik az életüket?” Azután meg­értettem, hogy bizonyos értelemben igen, és nagyon jól is teszik.
A sok kétségeskedés, értetlenkedés, okoskodás után végre én magam győződtem meg róla, és most már bátran vallom is, amit Pál apostol kedvenc tanít­ványának és barátjának írt a Szent Bibliáról:
»A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre.« (Pál apostol II. levele Timótheushoz, 3.16; Károli)

 A Szent Biblia most már nekem is az életem alapja, tanítója, megjobbítója, és mindig új hitet, erőt adó forrása.

Budapest, 2017-től

Dr. Szelid Zoltán